Ma hazafelé menet lementem a metróba. A mozgólépcsőn mentem lefelé mikor megláttam két idős hölgyet.
Azért figyeltem fel rájuk mert a hátrébb álló asszony megkérdezte a másiktől: valami baj van? Rosszul vagy?
Nincs semmi baj.- válaszolt a másik. De én úgy éreztem, hogy nem érzi teljesen jól magát.
Legközelebb akkor nézetem hátra amikor egy kiáltás harsant. Csak két kalimpáló lábat és egy rémült arcot láttam. Az egyik idős asszony elesett. Az amelyik megkérdezte a másiktól, hogy valami baja van-e.
A mozgólépcsőt megállították, az asszonyt fölsegítették. Én rémült voltam. Féltem. Azt nem tudom, hogy a továbbiakban mi történt. Csak azt tudom, hogy én rémült voltam, féltem, hogy az idős hölgyek bárhol rosszul lehetnek (újra?). És talán senki nem tud majd segíteni nekik. Féltettem őket. Azt akartam, hogy boldogok legyenek.
Féltem, hogy közlekedési balesetet fogok szenvedni, én is ha nem figyelek eléggé.
Azóta is sokat gondolok rájuk. És arra, hogy mennyi szenvedő van a világon akin olyan szívesen segítenék, de nem tudok. Mert én még csak gyerek vagyok. Igen, egy gyerek, egy a millióból. És eljön majd az ideje, hogy én is segíthessek.
Azon gondolkodtam, hogy én és a többi hasonló korú gyerek miben segíthetne a szenvedőkön és a betegeken.
Sokszor gondoltam arra, hogy hetedik-nyolcadikban szívesen önkénteskednék. Legjobban az idősek és betegek vonzanak. Azt hiszem egy kórházban vagy egy idősek otthonában tevékenykednék szívesen.
Mert eljön majd az ideje, hogy én is segíthessek. Mert egy vagyok a millióból. És másoknak szüksége van rám. Úgy ahogy nekem is szükségem van másokra. Barátokra. Olyanokra akik szeretnek. És olyanokra akiket szerethetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése