2015. április 10., péntek

Eszméletlen jó érzés

 Megvolt a második natural horsemanship-os edzésem! Egész nap alig vonszoltam magam, de mire kiértem a lovakhoz feltámadtam. Egy kis futószárazással kezdtük, jól megizzasztottam a pónit, de a mai gyönyörű napsütésben azért én is jól kimelegedtem. Bal kézre egészen szépen ment, a jobb oldal sokkal merevebb, nehezebb volt. Ezután befejeztük egy rendezvénysátor felállítását, szusszantunk pár percet és jött a neheze. A múlt alkalommal lefektetett alapok ismétlésével, gyakorlásával kezdtük, ami jól is jött, rég volt már. A hátulja körüli fordulat még mindig szép kihívás, meg persze az oldalazás se volt tökéletes, de hatalmas élmény volt. Csodálatos, hogy néhány mozdulat mennyire pontos, jól érthető üzenetet hordozhat. Gyanítom, hogy nem csak a lovak veszik le ezeket a finom jelzéseket, hanem mi, emberek közti kommunikációkban is meghatározók ezek az apró, de félreérthetetlen jelzések. Ahogy köztünk is, a lovakkal való kommunikációban is lehetnek ezek jó vagy rosszak, így elég könnyű a nem megfelelően közölt utasítással nagyon nem ott kikötni, ahová tartottunk, de hát a hibáinkból nagyon jól lehet tanulni. 
 Egy új és számomra "nehezebb, mint hittem", de "eszméletlen jó érzés" feladat volt a hát mögött átküldés a másik oldalra. Sokat bénáztam a kötél átadogatásával, de -nem tudom megmondani miért- olyan jó érzés volt, hogy ott van mögöttem a ló! :)
Ami még szokatlan az az, hogy itt felfelé is emeljük a kezünket, mind a földi munka során, mind lóháton. Korábban mindig csak az előre-hátra mozgást tanították nekem, nem hinnétek, de ez is sok új kaput nyit meg. Megváltozik az állítás, felvétel módja, finomsága, hiszen így sokkal nagyobb terem mozdítani a kezemet.
 A járóiskola rúdjain sem sikerült mindig középen átléptetni, de a vágta nagyon kényelmes volt. Egy másik nagy kedvencem a hátraléptetés, szerintem fantasztikus érzés! :D

A napokban német órán hangzott el a következő kérdés: Was ist dein größter Wunsch? Vagyis, mi a legnagyobb kívánságod? Sokat gondolkoztam rajta, hogyha engem kérdeztek volna, mit válaszoltam volna. Ma, hazafelé a buszon egyszerre csak felsejlett bennem a válasz: Durch ein ganzes Leben mit Pferde arbeiten. = Egy egész életen át lovakkal dolgozni.
Olyan jó, mert tudom, hogy jó úton vagyok, jó felé tartok. =) És jaj, csak ez olyan, de olyan jó, olyan sok örömet, erőt ad! 

2015. március 15., vasárnap

Evolúciós mérföldkő I.

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... Egyik nyáron elmentem egy lovastáborba egy barátnőmmel és nagyon jól éreztem magam. Egy öreg, szép, sárga heréltet különösen meg is szeretettem. Ezt a lovat Konyaknak hívták. Ennél többre sajnos nem emlékszem ebből a táborból, de még a nyáron elkezdtem rendszeresen járni.
2007. augusztus

2008. eleje
Aztán nőttem nődögéltem, jártam szépen minden héten, rosszabb és jobb napokon, hidegben is, hőségben is, mindig, minden évszakban. Nyáron táborokba, szünetekben lovasnapokra. Mindez csodálatos volt és elég. Néha persze szerettem volna gyakrabban menni, és néha mentem is gyakrabban, néha kimaradt egy-két hét. Persze le is potyogtam egyszer- kétszer (valójában négyszer, de ez szerintem elég jó arány átlagosan 0,5 esés jön ki évenként :) ). Éreztem, hogy ez nem csak egy sport számomra, hatalmas örömöt ad és bármennyire is elfáradok az óra végére, mindig pihenés, kikapcsolódás. Így alakultam:
2011. július
2012. október 
Megtanultam vágtázni, egyre bonyolultabbá váltak a feladatok, de sose voltam én a legcsinosabb, legügyesebb lovas, de haladtam, legalább is úgy éreztem. Kiscsikók is születtek a lovardában, ami külön örömre adott okot, aranyosak voltak, kedvesek és érdekes volt figyelni, ahogy nőnek, erősödnek. A következő három évből most nem találok fotókat, de biztosíthatlak titeket, nem tapasztalnátok hatalmas változást. Legalábbis a külsőmben semmiként. A gondolkodásomban azonban biztosan. Ugyanis az a Dorottya, akit a képen láttok és akit nem láthattok képen, de aki nem sokkal ez előttig voltam, azt hitte, hogy ő már tud lovagolni, ha nem is teljesen, de legalább valamennyire. Most azt gondolom, hogy tanultam, de tudni még nem tudok. Mi is vezetett erre a felismerésre? Mindig is a szüleim vittek ki a lovardába, ami elég messze volt és ahogy nőttem, egyre inkább úgy érezték, hogy itt az ideje, hogy lassan egyedül járjak a dolgaim után, nekik is meg van a sajátjuk. :) De nekem így 1,5 órát kellet volna csak oda utaznom BKV-val, ami oda-vissza 3 óra, szóval egy kicsit sok utazás cserébe 1 óra lovaglásért. Ezért elkezdtünk keresni egy közelebbi lovardát és egy baráti család (ugyan azok, akik az előző helyre elvittek minket :) ) ajánlott egyet a közelben. Nagyon örültünk, mert közel volt (max. fél óra utazás, összesen max. 1 óra) és hát az árak is jobban a pénztárcánkra voltak szabva. El is mentem anyukámmal egy első lovaglásra, ami nagy tanulságokkal szolgált. Rájöttem, hogy "aha, Dorottya, kikerülsz a megszokott helyzetből, kapsz egy olyan lovat, ami nem automatizált iskolaló és már nem is vagy olyan nagy legény a gáton!" Hát, elég fájdalmas felismerés volt, de rá kellet jönnöm, hogy ez még mindig jobb, mint az, ha egész életemen át álltatom magam és a végén még nagyobbat esek (pofára). Elkezdtem az "új helyre" járni és rájöttem, hogy mennyi hiányosságom van még, ugyan akkor élveztem a kihívást. (A tudásomban lévő lyukak töltögetése volt az, meg a rossz beidegződések kiidegesítése :D ) Aztán jött 2 hónap Németországban, ahol ugyan lovak közelében nem gyakran kerültem, de a tehenek közelségét annál inkább élveztem, majd újabb akadályok, amik nem tették lehetővé a lovazást számomra, de most újra úgy érzem, hogy sínen vagyok: Rengeteget olvastam a natural horsemanship-ről, egyszer voltam is egy egynapos kurzuson és egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet, így jutottam el odáig, hogy megkeressek egy ezzel foglalkozó fiatal nőt, akinek felajánlottam szolgálataimat némi tanulásért cserébe. 
 Tegnap mentem el hozzá először és ez indított arra, hogy ezt a hatalmas vallomást most megírjam, ráadásul a lényeg még csak most következik :)
Földi munkával és az alapokkal kezdtük. Először kötélen gyakoroltuk az elindulást, megállást, tempófokozást, eleje és hátulja körüli fordulatot, hátralépést, majd szabadon. Ok, egyszer-kétszer tényleg nem ott kötöttünk ki ahová igyekeztem, de azért fantasztikus érzés volt együttműködni egy nagy állattal. (Aki amúgy gyönyörű.) Végül a hátán kötöttem ki, szőrén, kötőfék+kötél alkotta kantárral a kezemben (vagyis nem volt zabla) és lépdeltünk, ügettünk, hátralépdeltünk stb. Egészen más mentalitást éreztem meg, lehet elcsépelt, de szabadnak éreztem magam és az egész örömből jött és örömről szólt, nem a teljesítményről és a megfelelésről. 
 A történetnek még nincs itt vége! Sőt, inkább úgy érzem, hogy most kezdődik. :) Úgyhogy remélem hamarosan jelentkezhetek új élményekkel, tapasztalatokkal! :)

“Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”
 Sosem értettem azokat az embereket, akik a szürke hétköznapokról beszélnek. Nekem minden nap más volt, minden napban volt valami új, valami szép, valami tanulság. Számomra nem léteztek szürke hétköznapok. Hétköznapok voltak, de színesek, érdekesek, izgalmasak. Azt hittem, hogy ez hozzáállás kérdése. Aztán jött néhány nehezebb nap és úgy éreztem, hogy most már értem, milyenek is a szürke hétköznapok. Minden napot túl akartam élni, semmi sem volt elég jó. Nem találtam a helyemet, magányosnak éreztem magamat. Nem máshová, hanem egy másmilyen életbe vágytam. Korábban sosem éreztem korlátnak a szabályokat, a kötelességeket, most mindent kényszernek éreztem. Azelőtt nem számított, hogy mi elvárás, mi nem, csak az, hogy azt csináljam, ami jó, most mindig az elvárások ellenében akartam cselekedni. Nem fordultam a barátaimhoz,mert úgy éreztem, hogy ők egy teljesen más világ vagy tudom is én, hogy mit éreztem, de teljesen magamba fordultam. Istent is mellőztem, mert úgy láttam, hogy olyan dolgokat tesznek az ő nevében, amik sehogy se illettek ahhoz az Istenhez, akiről közben beszéltek. 
 Aztán egy alkalommal beszélgettem valakivel, akin éreztem, hogy az ő életének része Isten, az isteni szeretet. Már akkor elkezdtem kapiskálni, hogy lehet, épp ez hiányzik az én életemből is, de akkor még csak úgy fogalmaztam meg, hogy nem imádkozom eleget. Elkezdtem. És nagyon bénán ment. Ez persze furcsa, mert katolikus családban, óvodában, iskolában nőttem fel. Anyukám elkezdett járni egy imacsoportba és otthon mesélt arról a szemléletről, amit ott ismert meg. Én pedig egyre inkább vágytam az igazságra. Tényleg úgy kezdtem érezni, mintha valami alapvető dologban szenvednék hiányt. Legközelebbi találkozásunkkor erről is beszélgettem a lelkivezetőmmel és ő ajánlott nekem egy könyvet. Elkezdtem olvasni és nagyon lassan haladok vele, mert minden gondolat elmélyítéséhez, a mindennapok részévé tételéhez időre van szükségem. Azzal kezdtem, hogy elkezdtem megélni a saját valóságomat és ebben a valóságban keresem Jézus Krisztust, aki ugye maga az igazság. (Ján 14,6). Még most se megy tökéletesen, sokszor elragad a mindennapok rohanó őrülete, de egyre többször sikerül Isten jelenlétében tudatosan elvégeznem a leghétköznapibb teendőimet is.
 Amint elkezdtem újra éhezni és szomjazni az igazságot, Jézus Krisztust, Istent, elteltem vele. A hétköznapok nem szürkék többé, újra csak az igazság, a jó számít, nem túlélni, hanem megélni szeretném a napokat. Nem azt mondom, hogy nincs többé semmi rossz és soha többé nem látom gyászosnak egyik napot sem, nem borulok ki, de sokkal könnyebb túl jutni ezen, mert ilyenkor (jó esetben) eszembe jut, hogy “Dorottya! Hol a ráhagyatkozás Istenre? Ami van az lehet. A kereszt a norma, neked sincs más választásod!”. 
 Ennek a boldogságnak az az üzenete az elmúlt idő fényében vált világossá számomra. A Krisztus utáni szomj tehet igazán boldoggá, ha keressük őt, az igazságot, akkor kinyílik az életünk, akkor tudunk növekedni és szebbnek, színesebbnek látjuk a világot és a szenvedés nem valami rossz lesz, hanem az Istenhez vezető út.

Forrásaim voltak:
 A gondolatok legtöbbjét olvastam vagy hallottam valahol. Gyökössy Endre, Richard Rohr könyvében illetve édesanyámmal, lelkivezetőmmel, iskolatársaimmal beszélgettem és jegyeztem meg egy-egy mondatukat, aztán a saját életemre, helyzeteimre értelmeztem. 

2013. szeptember 22., vasárnap

Emberi lény vagyok!!!

Valószínűleg elég sokan ismerik a Virágot Algernonnak* című regényt, ami Charlieról, egy harminckét éves szellemileg visszamaradt fiatalemberről szól. Ebből a regényből idézek.

"Végül Nemuron volt a beszéd sora, hogy mint a tervezet irányítója, mindent összegezzen; hogy magára vonja a reflektorfényt. Ez volt Nemur életének nagy napja.
 Igen hatásos volt, ahogy ott állt az emelvényen, és miközben beszélt, akaratlanul is bólogattam, egyetértettem vele olyan dolgokban, amelyeket igaznak tudtam. Hosszasan leírta a vizsgálatot, a kísérletet, a sebészi beavatkozást, és az azt követő szellemi fejlődésemet, előadását pedig az előmeneteli jelentéseimből vett idézetekkel illusztrálta. Nemegyszer arra eszméltem, hogy hallom, amint valami személyes vagy ostoba dolgot olvas fel a hallgatóságnak. Hála Istennek, elég óvatos voltam, és a legtöbb részletet Aliceról és magamról visszatartottam, magánirataim között.
 Ekkor, összefoglalójának egyik pontjánál, ezt mondta : - Mi, akik a Beekman Főiskolán ezen a tervezeten dolgoztunk, megelégedéssel vehetjük tudomásul, hogy kezelésbe vettük a természet egy balfogását, és új technikánk segítségével felsőbbrendű emberi lényt alkottunk belőle. Amikor Charlie hozzánk került, a társadalmon kívül állt, egyedül a nagyvárosban, gondoskodó barátok, rokonok nélkül, a normális élethez szükséges szellemi eszközök nélkül. Nem volt múltja, nem volt kapcsolata a jelennel, sem pedig a jövőbe vetett reménye. Bátran állíthatjuk, hogy e kísérlet előtt Charlie  Gordon valójában nem is létezett..
 Nem tudom, miért vettem annyira rossz néven, hogy úgy gondolnak rám, mint magánkincstáruk egy újonnan vert érméjére, de bizonyos, hogy annak a gondolatnak a visszhangja volt, amely ott zengett agyam kamráiban, amióta csak Chicagóba érkeztünk. Szerettem volna fölállni és mindenkinek bebizonyítani, hogy Nemur milyen ostoba, szerettem volna az arcukba kiáltani: Emberi lény vagyok, személyiség- családdal, emlékekkel és múlttal- és az is voltam, mielőtt még abba a műtőbe begurítottak!"

Te is, mint mindenki úgy gondolsz magadra mint egy értékes, az életben nagyon is fontos valakire. Azt hiszem bizton állíthatjuk, hogy magát mindenki érző és lényeges lénynek tartja. (Persze vannak kivételek...)
De ezt vagy azt az embert könnyen degradáljuk. Kishülye...- mondjuk. Hiába minden érv, sokakat nehezen lehet meggyőzni arról, hogy Isten nem teremt selejtet. Erről tanúskodik ez a kis részlet is.
Charlie a műtét előtt is normális embernek tartotta magát, attól függetlenül, hogy tudta, ő szellemileg visszamaradott. Neki is, és minden embernek meg van a helye a világban. Lehet, hogy nem lesznek hatalmas emberek, de ha csak egyszer szembe kerülnek valakivel, aki rájuk néz és ezt gondolja:"De jó,Istenem, hogy én egészséges vagyok!", akkor már tettek valamit. Valakit rádöbbentettek, valami nagyon fontosra. Arra, hogy hálával tartozik Istennek, azért, mert egészséges.

 /* A regény egy szellemileg visszamaradott férfiról szól. Charliet egy tudományos kísérlet első emberi kísérleti alanyaként megműtik. A műtét után rohamos szellemi fejlődés tapasztalható nála. Később azonban a kísérlet kudarcba fullad. Charlie még rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben a műtét előtt volt.
Algernon egy egér, akin először sikerül a kísérlet hosszabb távon. Charlie szoros kapcsolatba kerül az egérrel a regény során. A címét arról kapta, hogy a regény végén Charlie arra kéri története szereplőit, hogy ha arra járna vigyenek virágot Algernon sírjára./


Nagy feladat

 Igyekszem átlátni az emberi kapcsolatokat. Azért érdekesek, mert az érzések és az értelem összeütközései. Külön érdekes a szülő-gyerek viszony. Egy szülő szereti a gyermekét, de igyekszik tudatosan nevelni, irányítani őt. Különleges ez, mert (jó esetben) két (remélhetőleg összehangolt) akarat és két érzés van hatással a gyerekre.
 Tulajdonképpen szörnyen nehéz a gyerekek helyzete. (Vagyis mindenkié.) Két ember testi és lelki adottságaiból kell egy harmadik, önálló személyiséget kialakítaniuk. De ha jobban belegondolunk nem is két emberből, hanem millióból. Apukájából, anyukájából, egyik és másik nagyanyjából/nagyapjából, nagyanyja nagyanyjának ükanyjából és így egész a végtelenig...

És ki a végtelen? Isten. És akkor ez bizonyíték arra, hogy mindenkiben ott van Isten. Akár hiszük, akár nem.

2013. szeptember 1., vasárnap

Aprócska eszmefuttatás



Jane Austen korában általánosan elismert igazság volt, hogy egy gazdag, nőtlen férfinak feleséget kell találnia. Manapság a társadalom nem támaszt ilyen elvárásokat, de ha látunk egy jóképű, elegáns, első pillantásra jól szituáltnak tűnő fiatalembert szemünk rögtön a kezét figyeli és keresi azt a bizonyos karikát, mely hosszú távú elköteleződésre utal. Ha erre az elköteleződésre utaló jelet nem találnak, a lányok rögtön az ifjú meghódításán törik a fejüket, az anyák azon gondolkodnak, miként tudnák lányuk dolgát megkönnyíteni. (Például meghívják vacsorára, megkérik, hogy magyarázzon el valamit, mutasson meg ezt, nézzen meg azt…)
Az apák pedig tűrik, hogy lányuk illegesse magát, feleségük asszisztáljon hozzá s a nagy lelkesedés közepette legfeljebb annyin gondolkodnak el, hogy lányuk kiszemeltje melyik focicsapatnak drukkol. (Persze ez csak az egyik eset. A második esetben az apák még oly izgatottak, mint lányuk és feleségük. A harmadik esetben mereven elzárkóznak s feleségük legnagyobb szörnyülködésére ridegek és elutasítóak. Az is előfordulhat, hogy a lány vagy az anya közömbös, esetenként rideg, de azt hiszem ez a ritkább és abnormálisabb eset.)
 A fiatalemberek kisebb vagy nagyobb lelkesedéssel (függ a lány szépségétől, vagyonától, eszességétől) mennek el a vacsorákra, néznek meg ezt, mutatnak meg azt.
Vannak közöttük földhözragadtak, kik nem hisznek a szerelemben s a második-harmadik csinos, megfelelő társadalmi helyzetű lányt feleségül veszik.
Vannak, akiknél a földhözragadtsághoz romantika társul. Keresik a Nagy Őt, hisznek a szerelemben s csak olyan lányt vesznek feleségül, akikkel boldogságukat el tudják képzelni.
 Van köztük olyan, aki Istenről nem gondolkodik, mert bár szívesen hinne benne, túlságosan elvontnak, távolinak tartja. Van, aki ezzel szemben hiszi Istent mióta eszét tudja, Van, aki felnőtt megtérő és van, aki kicsit ez, kicsit az és egyáltalán sehová se lehet besorolni.
 A fiatalemberek s úgy általában az emberek között, legyenek nők vagy férfiak, akad olyan, aki mikor tükörbe néz s elnézi arcát, kezét, testét és felmerül benne a kérdés: mitől vagyok, aki vagyok, ki alkotott, miért vagyok, ilyen hallgat a szívében fakadó szóra: Isten alkotott és jónak teremtett.
Találhatunk persze olyat is ki arra gondol (vagy tán, hogy meggyőzze magát hangosan is kimondja) a gének, melyeket örököltem. (Az csak keveseknek jut eszébe, hogy valaki a géneket is megalkotta…)
 Tehát a házasságok vagy megkötetnek, vagy nem. Nincs arra válasz, hogy kell-e szerelem a boldog házassághoz, hogy a szerelem után boldog lesz-e a kapcsolat, hogy ha pedálozunk azért, hogy a szál, mely minket összeköt, kötéllé vastagodjon, tökéletes, minta példát kapunk-e.
 Az élethez nincs recept vagy használati utasítás, leírás vagy magyarázat. Lehet, hogy a történelem megismétli önmagát, de lehet, hogy nem ismétli önmagát. Nem születünk jónak vagy rossznak. Bizonyára kapunk adottságokat, de tulajdonságaink magunk sajátítjuk el. Az éremnek két oldala van, az öregasszony nem vénasszony, a jót nem csak tudni, hanem tenni is kell, de hát ezeknek semmi értelme sincs, hisz a vajas kenyér úgyis fejjel lefelé esik le, a pohárból pedig mindig rád ömlenek a dolgok. De mi van, ha mégsem? Az élet nem törvényszerű.


2013. augusztus 31., szombat

Reggeli bódultság, kávé illat, fényözön, parádé, giccs...

 Minden szó elcsépelt. Az is elcsépelt, hogy ezt mondom. Semmi olyat nem tudok mondani, amit valaki nem mondott még előttem. Ilyen formán nem tudok egyedi és különleges lenni, pedig tudjuk, hogy nincs a világon két egyforma ember. Egyetlen vagyok a világon, mégsem tudok olyat érezni, olyanra vágyni, gondolni, amire előttem senki.
 És lám, ez a szerencsém. Ezért értenek meg az emberek és ezért értem én őket. Tudják mi az a fájdalom, az öröm, a mosoly, a reggeli bódultság, a szeretet, a gond, az éhség. Ha érzek valamit és azt mondom humpalumbám van senki nem ért meg, de egyetlen szó segítségével megtudom találni a hangot másokkal.
 És milyen vigasztalóak és kedvesek tudnak lenni ezek a sokszor ismételt szavak. Minden ok? Valami baj van? Köszönöm, Kérlek. Szívesen. Szeretlek.

 Ha írtam sokszor túl egyszerűnek éreztem a szavaimat. Zavart, hogy nem tudok olyat írni, amit még senki. De rájöttem, hogy csak akkor fognak érteni, ha egyszerű leszek. Ha új és ismeretlen szavakat használok ki ért meg? És lehet, hogy hasonló témában írok mint mások, de amit én írok az az enyém és egy másik világ, egy másik történet. Akkor is, ha nem én vagyok az első, aki ezt írja.