Túl kicsi a szívem!

Úgy éreztem szétfeszíti a mellkasomat az öröm. Boldog voltam, mert éreztem, hogy odafen valaki nagyon szeret! "Túl kicsi a szívem! Nem fér bele elég szeretet!" -gondoltam.
Sose örültem még annyira annak, hogy Jézus megváltott, mint most. Olyan boldog voltam mint még soha. És olyan módon voltam közel Istenhez, ahogy még soha! Volt már, hogy közel éreztem magam hozzá, de nem így. Most az öröm hozta őt mellém. Akkor a zavartság, a nem-tudom-hol-a-helyem érzés vitt oda hozzá. Most az öröm.
Érzem, hogy egyre-egyre szorosabb Isten és köztem a kötél. Napról napra egy kicsit jobban bízom benne. De az ilyen pillanatok visznek egészen közel az Úrhoz.
Ilyenkor szilárdan hiszem és tudom, hogy szeret. Mellette biztonságban vagyok.

Az Úr az én Istenem!

Egyedül csak homokszem vagyok a világban.

Egyedül csak homokszem vagyok a világban.

Egyedül mindenki csak homokszem a világban. Bármit is tesz.
A sok kis homokszemnek össze kell állnia, egy nagy sárcsomóvá. Úgy kell összeállnia mint ahogy az a homok áll össze, amire a síró gyermek könnye hull.
De minket ne a könnyek tapasszanak össze, hanem az öröm és a boldogság. És az összetartásunkkal használjunk a világnak. Együtt sokkal többet tehetünk.
Fogjunk össze mert,

                                       "sok a dolgunk, de eggyütt többet tehetünk"
 
Ha valaki jó szándékkal nyújtja feléd a kezéd ragad meg és tegyetek EGGYÜTT valami jót.
Elsőnek itt az én kezem...

Merjünk álmodni

"Célozd meg a holdat...
  Ha elhibázod is,
  a csillagok közt leszel..."

Azt hiszem ez a két mondat mindenkire vonatkozik. Gyerekre, felnőttre, matematikusra, régészre, irodalmárra, anyára, apára, történészre, fizikusra, mindenkire.
Mindenkire, arra aki eljutott valameddig az életben, arra aki a csillagok közé került vagy aki eljutott a holdra.  Arra akinek nincsenek álmai, arra akinek vannak! Arra aki van és arra aki lesz!
Ha Arany nem hitt volna a tehetségében, nem mert volna nagyot álmodni akkor hol lenne most?
És Petőfi? És a többiek?
Ha nem gondolnak másra csak a maguk biztonságára? Mert megtehették volna, hogy elbújnak valahol!
Hogy nem ugranak, és nem kockáztatják a biztonságukat.
Mert a nagy álmok kockázattal járnak. És felelősséggel. Csak úgy mint minden feladat. De aki nem álmodik az nem kerül a csillagok közé. És nem jut el a holdra.
Ám nem csak álmodni kell tudni, hanem cselekedni is. Nem csak suttogni, ordítani. Mert a suttogást nem hallják meg.
Az álmok megvalósulásához kemény munka vezet.
Én merek álmodni és nem félek a kemény munkától. Mert én magam is csillaggá akarok válni...
És remélem, hogy jó úton haladok...

Az Úr sebei

Mi nem tudjuk átérezni igazán Jézus fájdalmait. Mi nem tudjuk úgy megélni a keresztutat ahogy ő megélte. De megkísérelhetjük.
Édesanya fájdalmát viszont akár még mi is átérezhetjük, látni, hogy az akit szeretünk szenved borzalmas. Mi is láthatjuk barátainkat, rokonainkat szenvedni. Ekkor megérthetjük mit érzett Mária.
Végül Jézust a keresztere szegezték és ott meghalt.
Csak a korbácsok által 120 sebet kapott. Ez már önmagában is sok. Ha ehhez hozzáadjuk az 5 szent sebét és a tövis korona által ütött, legalább 10, de lehet, hogy még több sebét akkor több mint 130 sebet számolunk.
"a megsebzett kéz nem üt-simogat és ölel
  a megsebzett láb nem rúg és tapos-megfontolja merre lépjen
  a megsebzett szív-szeret"

A mi életünkre így használhatnánk:
-A megsebzett kéz és láb, dühében üt és tapos. Ha valakit megbántanak, dühében olyat tesz amit később megbán.
-A megsebzett szív bezárkózik. Mert fél hogy újabb sérelem éri.

Ne bántsunk másokat azért mert minket bántottak. Még akkor se ha nehéz. A nehézségeket le kell győzni. De ez nem mindig egyszerű.

A fénnyel táplálkozunk

"Gondoltál már arra, hogy amikor kenyeret eszel, igazából a napfénynek s a sárnak kenyerét eszed? Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér!
Tudod te, hogy fénnyel és melegséggel táplálkozol?"

Mi is valóban az amit meg eszünk? Tényleg fény lenne? És melegség?
Én hiszem, hogy így van.
Aki már látott búzamezőt az tudhatja milyen nagy varázsa is van. A nap csillámlik a sárgás búzakalászokon. Láthatjuk amint az életmagok, a búza szemek magukba szívják a napfényt, a sok D-vitamint.
Az életmagok. Mi lenne ha nem lennének? Ezek alkotják táplálékunk nagy részét.
Valószínűleg meglennénk nélkülük.
Ám ha most megvonnák tőlünk mi lenne? Egy idő után már nem nélkülöznénk.
Mégis életünk részei és ha elvesztenénk őket épp úgy éreznénk mintha egy számunkra fontos tárgyat veszítenénk el. Egy idő után beletörődnénk, de a lelkünk mélyén hiányolnánk.
Vigyázzunk az életmagvakra, a kenyérre, a fényre és a melegségre. 
Mert valójában fénnyel és melegséggel táplálkozunk!

Az élet út

Van mikor úgy érzem lelkem kavarog. Nem vagyok boldogtalan, de nem is vagyok boldog.
Útkereső vagyok. Vagy, vagyunk.
Mikor rálelünk az útra még végig kell mennünk rajta. Át kell kelnünk a nehézségek tengerén. De nem szabad kikötnünk a bánat szigetén. Erősnek kell lennünk és tovább kell eveznünk a part felé.
De a parton is vár még ránk nehézség. Kihívás. Meg kell látnunk az alagút végi fényt. És míg el nem érjük az alagút végét, fénynek kell legyünk egymás számára is. Pici lángocskának.
A feladatokba nem szabad beletörődni, mosolyogva kell elvégezni őket. Önként és dalolva.
Nem szabad semmire sem úgy tekinteni mint púpra a hátunkon! Meg kell látni mindenben és mindenkiben a kihívást, a feladatot!
Ez az ami nekem nem mindig sikerül. Nem teszek meg mindent, végképp nem önként és dalolva.
De küzdeni fogok. Mert csak így lehet teljes az életem. És így segíthetek másoknak is.
Mert néha tényleg önző hisztérika vagyok. Le kell küzdenem magamat. Úgy ahogy másoknak is.
Hogy senki terhére ne legyek, csak gyönyörűségére.
Hogy összhangban élhessek önmagammal.

Láttam és éreztem

Ma hazafelé menet lementem a metróba. A mozgólépcsőn mentem lefelé mikor megláttam két idős hölgyet.
Azért figyeltem fel rájuk mert a hátrébb álló asszony megkérdezte a másiktől: valami baj van? Rosszul vagy?
Nincs semmi baj.- válaszolt a másik. De én úgy éreztem, hogy nem érzi teljesen jól magát.
Legközelebb akkor nézetem hátra amikor egy kiáltás harsant. Csak két kalimpáló lábat és egy rémült arcot láttam. Az egyik idős asszony elesett. Az amelyik megkérdezte a másiktól, hogy valami baja van-e.
A mozgólépcsőt megállították, az asszonyt fölsegítették. Én rémült voltam. Féltem. Azt nem tudom, hogy a továbbiakban mi történt. Csak azt tudom, hogy én rémült voltam, féltem, hogy az idős hölgyek bárhol rosszul lehetnek (újra?). És talán senki nem tud majd segíteni nekik. Féltettem őket. Azt akartam, hogy boldogok legyenek.
Féltem, hogy közlekedési balesetet fogok szenvedni, én is ha nem figyelek eléggé.
Azóta is sokat gondolok rájuk. És arra, hogy mennyi szenvedő van a világon akin olyan szívesen segítenék, de nem tudok. Mert én még csak gyerek vagyok. Igen, egy gyerek, egy a millióból. És eljön majd az ideje, hogy én is segíthessek.
Azon gondolkodtam, hogy én és a többi hasonló korú gyerek miben segíthetne a szenvedőkön és a betegeken.
Sokszor gondoltam arra, hogy hetedik-nyolcadikban szívesen önkénteskednék. Legjobban az idősek és betegek vonzanak. Azt hiszem egy kórházban vagy egy idősek otthonában tevékenykednék szívesen.

Mert eljön majd az ideje, hogy én is segíthessek. Mert egy vagyok a millióból. És másoknak szüksége van rám. Úgy ahogy nekem is szükségem van másokra. Barátokra. Olyanokra akik szeretnek. És olyanokra akiket szerethetek.

Örülök, mert a világ szép.

Sziasztok!
Megkezdem blogom, ahol szeretnék kinyilni egy picit. Nektek.
Mert a világ szép és én a része vagyok. És ennek a résznek virágot kell hoznia. És átadni azt amit tud. Megosztanija másokkal.Azzokal akikel tudja.Mert: A világon mindenkinek küldetése van. Nekem, neked, anyukámnak, anyukádnak. Még a szomszédodnak is.Meg az én szomszédomnak. Ha más nem, hát az, hogy általa egy kicsit több szeretet legyen a világban, a milliók között.
Ma már többször kiléptem az ajtón, vékonyan öltözve. Csodás érzés volt ahogy átfúj rajtam a szél. És rácsodálkoztam: mennyi mindennek örülhet az ember. Rengeteg mindennek. Én például örülök annak, hogy a nálam fiatalabb rózsám már nagyobb nálam és szinte nagyobb mint az apukám. És ennek örülök, mert felnézhetek rá. És annak is örülök, hogy az enyém.
Ma levágtam az elszáradt virágait. Mert felelősek vagyunk azért amit megszelídítettünk. Azért ami a miénk. Legyen az állat, növény vagy egy ember. A miénk és vigyáznunk kell rá.
És én megpróbálok vigyázni arra ami az enyém. Legyen az a barátnőm vagy a kutyám, esetleg a rózsám. Mert én szeretem őket.